Bevezetés

Az 1989. évi demokratikus változásokat követően sok politikai, jogi, gazdasági és társadalmi változás következett be Magyarországon és ez a folyamat csak gyorsult azóta, hogy az ország 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz. Az intézményekben elkülönített, értelmi fogyatékossággal és pszichoszociális fogyatékossággal élő személyek[1] számában azonban nem következett be lényegi változás annak ellenére sem, hogy Magyarország formálisan kötelezettséget vállalt ennek a helyzetnek a kezelésére 2007-ben, amikor a kormány ratifikálta A Fogyatékossággal Élők Jogairól szóló ENSZ Egyezményt.

A mentális egészségi problémákkal és értelmi fogyatékossággal élő személyekről való gondoskodás és a számukra történő szolgáltatásnyújtás uralkodó formája továbbra is a nagy, vidéki intézetekben történő tömeges intézményi elhelyezés. Ennek eredményeként Magyarországon nagyon sok értelmi fogyatékossággal élő személyt kirekesztenek a társadalomból és megfosztanak az életmód megválasztására irányuló legalapvetőbb jogosultságotól. Ezáltal annak is nagyobb a kockázata, hogy erőszak és visszaélés áldozatává váljanak.[2] Az értelmi és pszichoszociális fogyatékossággal élő személyek szabadságának gondnokság általi korlátozása megfosztja e személyeket attól a joguktól, hogy életükről jogilag érvényes és kikényszeríthető döntéseket hozzanak. Ennek eredményeként nem veszik figyelembe arra vonatkozó véleményüket és döntésüket, hogy hol és kivel lakjanak, mikor keljenek fel, mit egyenek reggelire, mikor menjenek el otthonról vagy hogy milyen gondoskodási vagy szolgáltatási formát szeretnének igénybe venni.

Az emberi jogi megközelítés valami mást igényel. Ahelyett, hogy a folyatékossággal élő személyeket intézményekben helyeznék el, a kormányoknak gyakorlati lépéseket kell tenniük, hogy a fogyatékossággal élő személyek társadalmunk – és társadalmuk – egyenrangú tagjai lehessenek. A közösségi élethez való jog nem puszta politikai frázis: ez emberi jog. A magyar kormánynak az ENSZ Egyezmény ratifikációját követően kötelessége olyan szolgáltatásokat biztosítani, amelyek lehetővé teszik a fogyatékossággal élő személyek számára, hogy a közösségbe befogadva éljenek.

A magyar kormány, a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény elfogadásával, már az ENSZ Egyezmény elfogadását megelőzően is önként vállalta, hogy a fogyatékossággal élő személyeket kiköltözteti a nagylétszámú intézetekbőll és biztosítja számukra a közösségben való életvitelt. A törvény elfogadásakor a kormány 2010. január 1-jét jelölte meg a fenti folyamat  befejezésének határidejeként.[3] Később a kormány a határidőt 2013. december 31. napjára módosította.  Azonban ezen formális kötelezettségvállalások ellenére is kevés intézkedésre került sor.[4]

A kormány 2011-ben elfogadott egy intézménykiváltási stratégiát, amely a „támogatott lakhatás” számos formáját vezette be, látszólag azzal a céllal, hogy a közösségi élet terén előrehaladást mutasson. Ugyanakkor a stratégia lényeges előrehaladást még nem hozott. A fogyatékossággal élő személyeknek csak egy kis száma költözött ki a nagy intézetekből a kisebb „lakóotthonokba” vagy „lakócentrumokba”. Azonban még ezek az új modellek is a kongregált lakhatás intézményi modelljét tükrözik, szemben a tényleges társadalmi integrációval. Az a kevés személy, aki támogatott lakhatási szolgáltatásban részesült, annak ellenére, hogy esztétikailag kellemesebb mini intézményben került elhelyezésre, még mindig nem jogosult arra, hogy megválassza azokat a személyeket, akikkel együtt szeretne élni.

A politikai akarat hiánya tapintható. Jelenleg, a magyar kormány nem tesz lépéseket annak érdekében, hogy az értelmi fogyatékossággal élő személyek túlnyomó többségének közösségi élethez való joga érvényesüljön. A társadalmi beilleszkedés biztosításához elengedhetetlen közösségi alapú szolgáltatásokba történő befektetés mértéke jelenleg évről évre csökken, míg az intézetek fenntartásába továbbra is nagy összegeket fektetnek be. Sajnos a magyar kormány úgy döntött, hogy az európai uniós támogatást is az intézmények fenntartására fordítja, a közösségi alapú szolgáltatások fejlesztése helyett.

Az értelmi fogyatékossággal és pszichoszociális fogyatékossággal élő személyekkel szembeni hátrányos megkülönböztetés széles körben elterjedt. A közfelfogásban mélyen gyökerező sztereotípiák és előítéletekélénken kifejezésre jutottak az intézménykiváltási pályázat során. Bélapátfalva és Szilvásvárad városok lakosai nyilvánosan kifejezték ellenszenvüket azzal a tervvel kapcsolatban, hogy az értelmi fogyatékossággal élő személyek a szomszédságukba költözzenek.[5] A hátrányos megkülönböztetés ördögi köre táplálja azt az értelmi és pszichoszociális fogyatékossággal élő személyekkel kapcsolatos megközelítést, miszerint „ha nincs szem előtt, nem az én gondom”. Ennek a a megközelítésnek az azonnali megváltoztatására van szükség.

Ez az összefoglaló arra mutat rá, hogy a magyar kormánynak pontosan mit kellett volna és még mit kell tennie. Az összefoglaló az ENSZ Egyezmény 19. cikkét helyezi középpontba, amely rendelkezés előírja az önálló közösségi életvitelhez való jog érvénysülését minden fogyatékkal élő személy számára, ideértve az értelmi fogyatékossággal és mentális egészségi problémákkal élő személyeket is. Az összefoglaló Magyarország ENSZ Egyezménynek való megfelelését az ENSZ Egyezmény 19. cikkéből levezetett indikátorok révén elemzi.

A jelen összefoglaló célja, hogy a civil társadalom részére bizonyítékkal támassza alá a kormány kötelezettségei és az értelmi, valamint pszichoszociális fogyatékossággal élő személyek által megélt valóság közötti szakadék fennállását Magyarországon. A kormány szinte egyik indikátor kapcsán sem tett megfelelő vagy elégséges lépéseket arra, hogy biztosítsa az értelmi fogyatékossággal és pszichoszociális fogyatékossággal élő személyek közösségbe való befogadását. Remélhetőleg a jelen elemzés hasznos alapként szolgál a magyar kormány teljesítményének nyomon követéséhez és a kormány elszámoltatásához amennyiben nem tesz eleget a az értelmi fogyatékossággal és pszichoszociális fogyatékossággal élő személyekkel szembeni kötelezettségeinek.

Köszönetnyilvánítás

Az MDAC köszönetét fejezi ki Spitálszky Andreának, az MDAC korábbi jogi munkatársának az elméleti háttér feltárásáért, amely jelen kiadvány alapjául szolgált, valamint Méhes Barbarának, az MDAC jogi munkatársának a kutatás vezetéséért és az összefoglaló elkészítéséért. A kiadvány Steven Allen, az MDAC érdekérvényesítési és kommunikációs igazgatója és Oliver Lewis, az MDAC ügyvezető igazgatója irányításával és szerkesztésével készült.